Elcsesztem a legjobb dolgot az életemben
Zihálva bámulom a plafont kihúzhatós kanapén fekve, izzadság cseppek folynak végig az arcomon, mellettem egy meztelen törékeny női test végig húzom az ujjam selymes bőrén közben figyelem, hogy lélegzik e. Egy órája alszik vagy eszméletlen, igazából nem tudom. Nehezen viselem, hogy a tudatomnál vagyok, felállok, elsétálok egy közeli asztalhoz legalább még 3 gramm kokain hever szanaszét, keresem a plasztik kártyámat, remegő kézzel össze húzok magamnak egy kisebb dombocskát, majd kiegyenesítem. Este harmadik résztvevője felhörög a szoba másik végén, szintén ruhátlanul. Majd ráhajolok az asztalra, felgyorsul a szívem s egy erőteljes szippantással magamévá teszem az előbb kreált csíkot, érzem, hogy szétáramlik bennem. Istennek érzem magam, teljes extázis hatalmába kerít, halk zene ritmusára elkezdek táncolni egyedül, ők csak alszanak... Nem érzem az időt, csak azt, hogy sötét van, pokoli lelki kínok gyötörnek még így is, de nem érdekel mosolygok minden az enyém volt az éjjel. Vissza ülök, úszok az izzadságban, egy piros pont megjelenik az asztalon, követi még egy. Nézem nem fogom fel, hogy micsoda. Harmadik. Belenyúlok, számhoz emelem, megízlelem. Vér. A saját a vérem. Felállok kisétálok a fürdőbe, lámpát kapcsolok és vissza néz rám valaki. Nehezen ismerem meg. Az orrából vér csorog patakban, szemei alatti táskák jelzik, hogy napok óta nem aludt rendesen. A vérben forgókat körül veszi sápadt arca. Ez én vagyok, bámulom magam. Megnyalom a számat, a fémes íz mosolyra késztet, önön rombolásom mámorba ejt. Nem érdekel csak múljon el. Nem érdekel csak... múljon el. Visszarohanok az asztalhoz előbb dombot most hegyet formálok. Ennyi elég lesz. Újabb szippantás. Már nem érdekel semmi, elfolynak a színek az alakok, eufória jár át, ugrálok a zenére. Nem tudom mennyi időt tölthettem így a következő emlékem, hogy újra az asztalnál ülök egy száll cigarettával játszom. Nézem a lányt még lélegzik meztelen testét a napsugarak kúszva fedezik fel. Megkívántam, aztán eszembe jut, hogy az este harmadik résztvevőjével mit csináltak a szemem előtt. Nem, így is elég büntetés neki volt ez az este. Lassan körbe nézek minden újra tiszta, a tudatom is mégsem akar most széthasítani a fájdalom, belém hasít egy reménysugár, talán elmúlik, talán elmúlt. Látva a koszt a szemetet elszégyellem magam és elkezdek takarítani mindent szépen vissza a helyére, nagyjából egy óra alatt végeztem mintha mi sem történt volna, a két meztelen alak egyedül a bizonyítéka az elmúlt estének. Elfog az éhség, régen éreztem ilyet, talán napok óta nem ettem. Kinyitom a hűtőt semmi érdemlegeset nem találok, némi sonkát meg sajtot elmajszolgatok és vissza ülök. Süt a nap. A lelkemig elér de nem tudok maradni és nem akarok, elindulok, nem emlékszem, hogy hol hagytam a kocsit tegnap este, de el kell indulnom. Hideg levegő csap az arcomba amikor kilépek a budapesti bérház körfolyosójára. Minden lépés jól esik, hónapok után felszabadultan. Az utcán sétálva elsuhan mellettem a villamos, de nincs bérletem és jól esik sétálni még ha rettentően hideg is van. Letörölhetetlen mosoly az arcomon és kedvet kapok énekelni is, ahogy átsétálok a Margit hídon több ember szemében látom az értetlenséget és a fásultságot. Megvan, a Rakparton hagytam az autót. Énekelve mosolyogva elsétálok az autómig már átfagyva beülök és vége. Ismerős illat fogad még mindig erőt veszek magamon megkeresem a napszemüvegem és indítok, azt hiszem már tiszta vagyok, de az illat miatt már nem is érdekel egy kedvűen haza vezetek, az úton semmi érdemleges nem történt, mint egy átlag reggeli sofőr végig a városon. Haza érek. Kocsiból kiszállva érzem, nem akarok bemenni túl sok minden emlékeztet, aludnom mégis muszáj. Lehet, hogy most tudok aludni rendesen, beérek bedőlök az ágyba és elkap az álomtündér, végre.
4 óra múlva, már megint ébren vagyok, olyan kimerülten, hogy kétlem, hogy lábra tudok állni, de már megint ébren... nem akarok
Folyt....
