Kilenc Bűn

Nézem a kulcsot, elfordítanám és leállítanám vele az autót de nem megy, nem akarok kiszakadni ebből a valóságból pedig muszáj, olyan mintha az életem döntését kellene meghoznom pedig csak egy csukló mozdulat, mégis visszatart valami legbelül. Ahogy tekerem fel az éveket halmozom a hibáimat elhiszem, hogy tudok rajtuk változtatni, mintha visszamehetnék az időben és bebizonyíthatnám, hogy képes vagyok rá. Rámarkolok a kulcsra és szinte kitépem a helyéről, a motor az utolsó ütemet veri szeretném ha a szívem is megállna ha megszűnne ez az egész, mennyivel egyszerűbb lenne. Olyan mint egy labirintus, ahol ha egyszer hibázol nincs vissza út és tudósok figyelik minden reakciód, minden kétségbe esett tetteted az életbe maradásra várva azt a pillanatot mikor feladod és a saját farkadat kezded el rágcsálni az őrülettől, mint a patkányok. Életösztön pislákol és tudod, hogy meg kell próbálnod még egyszer és még egyszer amíg remény súgja füledbe és amíg nem üvöltöd, hogy elég, de akkor sincs vége. Elönt a düh a tehetetlenség, nyitom a kocsi ajtót és a már már fagyos szellő az arcomba csap, szinte kiugrok az autóból és idegesen próbálok elkotorni egy száll cigit a zsebemből. Gyújt, szív, sűrít, kipufog. Én vagyok az autó. Ugyan azt a folyamatot játszom amit ő szorgalmasan. Vajon az én slusszkulcsomat is készül valaki kirántani a helyéről és megadni az utolsó ütem örömét? Akár így van akár nem, valami el van baszva valami kurvárra nem jó, sírni lenne kedvem zokogni üvölteni, törni zúzna, de csak állok és kezem a motorháztetőre teszem kellemesen meleg, jó érzés. Felkúszok és lefekszem fejem a szélvédőn testem pedig kellemes hőt adó fém darabon, nézem a csillagokat keresem a megnyugvást. Nem tudom hol vagyok, kisgyermekként az tanultam, hogy az otthon megnyugvás és boldogság színtere, de kiráz a hideg ha arra gondolok, hogy be kell mennem, hogy be kell feküdnöm az ágyban és órákon keresztül forgolódnom kelljen miközben minden féle gondolatok átfutnak az agyamon, bár mostanában ezt hívom alvásnak. Csend van, végtelen csend, nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen, igyekszem elvonni bármivel a figyelmem, már megtanultam elaludni miközben szól tv/rádió bármi csak az agyam egy része másra koncentráljon, most sem esik jól, csak bele nyugodtam és várom, hogy valaki kirántsa kulcsot. Egyszer vége lesz, megígértem, talán itt lenne az ideje, hogy felhagyjak a szerencse játékokkal, nem tudom miért, most érzek rá késztetést amikor megnyugtat amikor kielégít, amikor KELL. Valamiért most és ha nincs is értelme legalább annyi, hogy tudom, hogy képes vagyok rá, hogy megteszem ha kell, de már nincs kinek és ez a felismerés borzasztóan elszomorít, ahogy hajnal első sugarai megszínezik a horizontot, fellángol az életösztön, nem akarok megfagyni. A meleg fém kihűlt s csak fagy meg a csend vesz körül, lemászok s földre teszem a lábam, becammogok, megismétlem az ezerszer ismételt folyamatot, ajtó, nyit, zár, lépcső, laptop jól ismert jó sorozat jól ismert rész, az egyem egy részét felajánlom az ismerős képeknek hangoknak. Bedőlök az ágyba és az egész kezdődik elölről. Lőjön le valaki, kérem. Piros vagy fekete?